Valahogy már a mindennapi mondataink közé keveredett amikor azt mondjuk magunknak, vagy valaki másnak (sokszor gyerekeinknek), hogy “kapd össze magad, győzd le a félelmet és csináld”. Én azt mondom, hogy ne győzzük le a félelmet.
Amikor minden figyelmünket a félelem leküzdése köti le, ez elvonja saját energiáinkat a feladatra való koncentrációtól. És így kialakul az ördögi kör. Évekig ezt csináltam, vagy bele se mentem egy ilyen helyzetbe, vagy azt akartam, hogy eltűnjön az érzés és lehetőleg senki se tudjon arról mit élek át.
Először is meg kell értenünk, hogy mint minden érzelem, a lámpalázzal kapcsolatos félelmeink sem maguktól keletkeznek, hanem egy gondolat hatására jönnek létre. Vagyis mondunk valamit magunknak (amit gyakran egy korábbi, szerepléssel kapcsolatos traumatikus élmény miatt teszünk), és ez hozza létre az érzést. Kezdetben kételkedhetünk ebben és azt gondolhatjuk, hogy ez nálunk biztos nem így van, mert még mielőtt gondolnék bármit is, már remeg a hangom. Ez azért van, mert már magad se veszed észre milyen hiedelmekben hiszel tudat alatt. Például ha csak annyit mondasz magadnak, hogy “Ezt el ne hibázd, legyél ügyes!”, már beindulhat a félelem attól, hogy lehet bakizni fogsz és te már jól tudod, hogy ezután jönni fog az önostorozás.
Másodsorban azzal is érdemes tisztában lenni, hogy minden érzelem rendjén van és nincs vele semmi baj, ha félelmet érzünk. Mikor úgy döntünk, hogy minden szerepléstől elzárkózunk, ezt azért tesszük, mert nem akarjuk érezni azt a kínzó érzést, ami a lámpalázzal együtt jár. Ilyenkor viszont nem csak a rossz érzéseket zárjuk ki az életünkből, hanem még sok minden mást is, például azt a lehetőséget, hogy egy saját podcastod legyen.
